A magyarországi szénhidrogén-kutatások aranykora az 1960-as évekre esett, amikor gyakran kőolaj helyett termálvizet találtak a szakemberek. Az akkori fúrások 616 kútat hoztak létre 1960 és 1972 között, de 1972-ig csak 67-et hasznosítottak – 51-et fürdőkben, strandokon, 15-öt fűtésre. A Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet jelentése szerint a várakozás ellenére a legtöbb lelőhely kihasználatlan maradt.
Bélteky Lajos, a VITUKI munkatársa a Hidrológiai Tájékoztatóban részletesen bemutatta, miért nem került sor több fürdő építésére. „Ezzel visszatérül a népgazdaság által a szénhidrogén-kutatásra fordított költségek egy része” – fogalmazott, utalva a hasznosítás gazdasági jelentőségére. A legnagyobb akadály az volt, hogy a kutatófúrásokat jellemzően lakott településektől távol végezték. A Zala megyei Oltárc példája jól mutatja ezt: a településtől négy kilométerre találtak 94 Celsius-fokos, magas bróm- és jódtartalmú termálvizet, mégsem akadt vállalkozó a kút beüzemelésére.
A technikai problémák sem voltak elhanyagolhatók. Az olajkutak kiképzése alapvetően különbözik a vízadó kutakétól, így vízhozamuk gyakran elmaradt a fürdők vagy fűtőrendszerek működéséhez szükséges 400-500 liter/perc értéktől. Egy kút megnyitása víztárolóval, elvezetéssel együtt 1972-ben 600-700 ezer forintba került, béléscsővel akár másfél millió forintba – amikor egy új Lada 80 ezer, a havi átlagfizetés 2450 forint volt. A beruházások megtérülése bizonytalan volt, különösen a távoli, infrastruktúrával kevésbé ellátott településeken.
A legtöbb kút Zala megyében (143 db) és Somogyban (129 db) készült, utánuk Hajdú-Bihar (64 db) következett. Sok mai fürdőhely – Bogács, Bükfürdő, Egerszalók, Hajdúböszörmény, Zalakaros – ezeknek az ’60-as évekbeli kutatásoknak köszönheti létét.
A termálvíz-lelőhelyek túlnyomó része tehát gazdasági és logisztikai okokból maradt kihasználatlan. A jövő majd megmutatja, a modern technológia képes-e újraéleszteni ezeket az elfelejtett kincseket.
