A magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja hosszú hallgatás után adott interjút lapunknak. Krasznahorkai László, a Nemzetközi Man Booker-díjas író ritkán szólal meg nyilvánosan, ezúttal azonban kivételt tett. A nyolc hónapja Berlinben élő alkotó a magyar identitásról, az írás helyzetéről és a társadalmi felelősségvállalásról osztotta meg gondolatait, miközben legújabb, „Alkonyati fénytörés” című kötetének megjelenésére készül.
„Magyarország olyan, mint egy alkoholista anya. Szereted, mert a tiéd, de közben látod minden hibáját, és tudod, hogy önpusztító úton jár” – fogalmazott Krasznahorkai, amikor a hazájához fűződő viszonyáról kérdeztük. Az író szerint a magyar identitás kettőssége abban rejlik, hogy egyszerre hordozzuk magunkban a világszínvonalú kultúra iránti igényt és a bezárkózás kísértését. „A magyar ember egyszerre európai és kelet-európai, egyszerre nyitott a világra és retteg tőle. Ez a belső feszültség teremti meg azt a különleges nézőpontot, amiből írni tudok.”
A beszélgetés során szóba került a magyar irodalmi élet jelenlegi helyzete is. Krasznahorkai kritikusan fogalmazott: „Az irodalom nem verseny, nem sport, ahol helyezések vannak. Mégis úgy látom, a magyar irodalmi közeg egyre inkább piaci logika szerint működik, ahol nem a minőség, hanem az eladhatóság számít.” Az író szerint az igazi művészet mindig nehezen hozzáférhető, mert az emberi létezés legmélyebb kérdéseit firtatja.
A Berlinben töltött időszakról elmondta: a távolság lehetőséget ad számára, hogy új perspektívából tekintsen hazájára. „A távollét élesíti a tekintetet. Innen jobban látom, mi történik otthon, anélkül, hogy a napi indulatok magukkal ragadnának.” Meglepő nyíltsággal beszélt arról is, hogy az emigráció nem menekülés, hanem a létezés egy másik formája. „Bárhol vagyok, ugyanazt a könyvet írom. A helyszín csak díszlet, a lényeg az, ami a mondatok mögött van.”
Az új kötetéről szólva elárulta, hogy ezúttal a szeretet lehetőségét vizsgálja egy olyan világban, ahol az emberek egyre kevésbé értik egymást. „A szeretet nem érzelgősség, hanem a legkomolyabb filozófiai kérdés. Hogyan lehetséges szeretni egy olyan világban, ahol minden az ellenkezőjét sugallja?” – tette fel a kérdést.
A magyar jövőről szólva sem volt derűlátó, de hozzátette: „A pesszimizmus nem lemondás, hanem éberség. Látni a valóságot olyannak, amilyen, ez az első lépés afelé, hogy megváltoztassuk.”
