A palliatív ellátásban dolgozó ápolók évtizedek óta ugyanazt a mintát látják: az élet végéhez közeledve az emberek ritkán beszélnek karriersikerekről vagy munkahelyi teljesítményekről. Bronnie Ware ápolónő könyve alapján a leggyakoribb megbánás világszerte: „Bárcsak ne dolgoztam volna ennyit.” Egy magyar nyugdíjas története különösen megrendítő példája annak, hogy mit veszíthetünk el, amikor a munkát mindennél előbbre helyezzük.
János egész életében precízen teljesített minden feladatot. Úgy érezte, ez biztosítja családja jövőjét és társadalmi elismerését. Felesége, Margit hosszú éveken át türelmesen várt, hogy végre közös időt tölthessenek együtt. Utazásokat terveztek, régi álmokat dédelgettek. Amikor János bejelentette nyugdíjba vonulását, Margit szó szerint felragyogott. A közös jövő már kézzelfoghatónak tűnt. Négy hónappal később azonban súlyos betegséget diagnosztizáltak nála. Margit három hónappal férje nyugdíjba vonulása előtt elhunyt. János később így fogalmazott: „Annyit dolgoztam, és most egyedül halok meg. A legrosszabb, hogy nem kellett volna így lennie.” Ez a mondat nemcsak személyes tragédia, hanem egyetemes emberi tapasztalat. A munka nem volt rossz önmagában, hanem az, hogy közben elszaladt mellette az élet igazi értelme.
Sokan úgy gondolják, a túlzott munka pusztán anyagi kényszer. A valóság ennél összetettebb. A teljesítményhez kötött önértékelés, a társadalmi elismerés vágya olyan erők, amelyek észrevétlenül tartanak bennünket a mókuskerékben. János szerette munkája elismerését, a sikerek izgalmát. Csakhogy ennek árát nem ő fizette meg először, hanem kapcsolatai. A legnagyobb tévedés az idővel kapcsolatos illúzió volt. „Majd jövőre, majd ha ez befejeződik, majd ha minden rendben lesz” – ezek mindannyiunk számára ismerős mondatok. De az élet nem vár. A palliatív szakemberek tapasztalata szerint nem azt bánjuk, amit megtettünk, hanem amit elmulasztottunk. Nem az elvesztett pénz fáj, hanem az elvesztegetett pillanatok azokkal, akiket szeretünk.
János története arra figyelmeztet: létezik egyensúly munka és élet között, de ezt tudatosan kell választani. Az idő nem végtelen ajándék, hanem korlátozott erőforrás. A kérdés nem az, hogy sikeres karriert építünk-e, hanem hogy közben jelen vagyunk-e saját életünkben.
