Szokatlan látványt nyújtott 1965 nyarán Szeged: egy Duna–tengerjáró hajó bukkant fel a Tiszán, ami első hallásra városi legendának tűnhet. A Hazám nevű, több mint ezer tonnás jármű megjelenése azonban valós esemény volt, amely jól beleilleszkedett a korszak hajózási gyakorlatába és a rendkívüli dunai vízállás okozta helyzetbe.
A Duna–tengerjárókat kifejezetten arra tervezték, hogy a belvízi útvonalakat közvetlenül kössék össze a tengeri kereskedelemmel. Ezek a hajók rendszeresen közlekedtek a Duna és a Fekete-tenger között, onnan pedig akár a Földközi-tenger kikötőibe is eljutottak. Nem klasszikus óceánjárók voltak, hanem rugalmas szállítóeszközök, amelyek több közegben is használhatók maradtak. A típus konstrukciója lehetővé tette a váratlan útvonalváltozásokat is, még ha azok komoly szervezést igényeltek.
A szegedi megjelenés hátterében nagy valószínűséggel az 1965-ös rendkívüli dunai árhullám állt, amelyet több közép-európai történeti forrás is dokumentál. Az extrém vízállás nemcsak árvizeket okozott, hanem a hajózást is jelentősen befolyásolta a Dunán. Egyes szakaszokon a hidak alatti áthaladás nehézzé vagy lehetetlenné vált az extrém vízszint miatt. Ilyen helyzetben a hajók alternatív útvonalakat kerestek, ami megmagyarázza a Tisza felé való kitérőt. Hajózástörténeti szakértők szerint ez kivételes, de nem példátlan esemény volt a korszakban.
A történet jól mutatja, hogy a múlt századi közlekedési rendszerek képesek voltak átlépni a hagyományos földrajzi határokat. Egy megfelelően kialakított hajó számára a folyó és a tenger közötti különbség nem akadályt jelentett. A Hazám megjelenése Szegeden így egyszerre kuriózum és tanulság a magyar hajózástörténetben.
