A trianoni békeszerződés után felmerült, hogy Szeged válhatott volna Magyarország új fővárosává. Az 1920-as békediktátum utáni kaotikus időszakban komoly tervek készültek arra, hogy a déli nagyváros vegye át Budapest helyét, miután az ország területének kétharmadát elcsatolták. A szegedi áthelyezés mögött stratégiai és szimbolikus megfontolások egyaránt álltak.
A Tisza-parti város különleges helyzete már a világháború utolsó éveiben körvonalazódott. Az 1919-es francia megszállás alatt Szeged egyfajta ellenkormány székhelyeként működött, ahol Horthy Miklós elkezdte szervezni a Nemzeti Hadsereget. „Szeged alkalmasnak tűnt egy új kezdetre, hiszen infrastruktúrája, egyeteme és központi elhelyezkedése az új határokhoz képest logikus választássá tette” – magyarázta dr. Marjanucz László történész egy korábbi tanulmányában.
A tervek szerint Szeged fővárossá emelése egyszerre szolgált volna geopolitikai és gazdasági célokat. Az elképzelés támogatói úgy vélték, hogy a déli orientáció erősíthetné a balkáni kapcsolatokat, miközben az ország központját távolabb helyezné a szomszédos utódállamok hatókörétől. A város akkori polgármestere, Somogyi Szilveszter aktívan lobbizott a terv mellett, kiemelve Szeged gyors fejlődését és kulturális jelentőségét.
A koncepciót végül több tényező is ellehetetlenítette. Budapest történelmi jelentősége, mérete és gazdasági súlya megkérdőjelezhetetlen volt, a kormányzat pedig a revíziós politika jegyében nem kívánt olyan lépést tenni, ami elfogadná a trianoni határok véglegesítését. Emellett a főváros áthelyezésének költségei is elképzelhetetlenül magasak lettek volna az összeomlott gazdaságú országban.
Bár Szeged végül nem vált fővárossá, a város fejlődése nem torpant meg. A kolozsvári egyetem átköltöztetésével jelentős egyetemi központtá vált, és a két világháború között tudatosan fejlesztették „szegedi gondolat” néven emlegetett kulturális szerepét. Ma már kevesen tudják, hogy Magyarország térképe és hatalmi központja egészen másképp is alakulhatott volna a viharos 20. század elején.
