Lengyelország államadósságának 50%-át, mintegy 16,5 milliárd dollárt engedtek el a nyugati hitelezők 1991-ben, miközben Magyarország teljes adósságterhét tovább cipelte. Ez a döntés évtizedekre meghatározta az ország gazdasági mozgásterét. A magyar államadósság 1990-ben 20,3 milliárd dollárt tett ki, ami az akkori GDP 73%-ának felelt meg a Magyar Nemzeti Bank adatai szerint.
A különbség hátterében részben Magyarország rendszerváltás előtti gazdaságpolitikája áll. Míg Lengyelország 1981-ben fizetésképtelenné vált és felfüggesztette adósságtörlesztését, Magyarország mindvégig példás adós maradt. Az Antall-kormány 1990-ben hivatalosan is mérlegelte az adósságelengedés kérelmezését, ahogy azt a Pénzügyminisztérium akkori belső feljegyzései bizonyítják, de végül nem lépett.
„Magyarország nemzetközi megítélését és hitelképességét súlyosan veszélyeztetné bármilyen egyoldalú lépés az adósságszolgálat felfüggesztésére” – fogalmazott egy 1990. augusztusi kormány-előterjesztés. A Világbank és az IMF egyértelművé tette: Magyarország jó adósi múltja és a rendszerváltás békés jellege miatt nem indokolt az adósság elengedése.
A történelmi döntés gazdasági következményei jelentősek voltak. Miközben Lengyelország az elengedett adósság révén felszabaduló forrásokat gazdasági reformokra fordíthatta, Magyarország 1990 és 1996 között GDP-jének átlagosan 5-7%-át költötte adósságszolgálatra az Államadósság Kezelő Központ adatsorai alapján. Ez a teher korlátozta a gazdaságélénkítés lehetőségeit és az államháztartási reformok mozgásterét.
Az információs aszimmetria is szerepet játszott: a kormányzat nem rendelkezett pontos információkkal a külföldi hitelezők valós szándékairól. Az infotörvény előtti időszakban a döntéshozatal átláthatósága is korlátozott volt, így a lakosság nem ismerhette meg a mérlegelés részleteit. A történet fontos tanulsága, hogy gazdasági krízishelyzetben a tárgyalási stratégia és a nemzetközi pénzügyi diplomácia legalább olyan fontos, mint a makrogazdasági mutatók.
